Thomas Bernhard: Zseni

Bécsben, ahol mindig kimagaslóan nagy volt a gondolkodókkal és a művészekkel szembeni kíméletlenség és az arcátlanság, és amely várost a fantázia és az ötletek valószínűleg legnagyobb temetőjeként lehet emlegetni, s ahol ezerszer több zseni kallódik el, satnyul el és semmisül meg, mint amennyi Bécsben ténylegesen felbukkan és válik híressé, sőt világhírűvé, nos, Bécs egyik belvárosi szállodájában holtan találtak egy férfit, aki tökéletesen tiszta fejjel felírta egy cetlire öngyilkosságának voltaképpeni okát és zakójára tűzte azt. Évtizedeken keresztül kergetett egy eszmét, és ezt az eszméjét - természetesen egy filozófiai eszmét - igazában egy nagy műben szerette volna megvalósítani és befejezni, mígnem ez az eszme végül minden erejét fölemésztette. A várt elismerés azonban elmaradt. Noha végül már koldulta az elismerést, azok a hivatalok és azok az emberek tagadták ezt meg tőle, akik erre illetékesek lettek volna. Semmi nem segített, hogy művének roppant voltát bebizonyítsa. Nemcsak a kollégák irigysége kergette őt a halálba, hanem ennek a városnak egész szellemellenes atmoszférája, fejetlen embertelensége is. Ő azonban, mivel jellemét nem akarta dezavuálni, művét még öngyilkossága előtt elégette, elégette az életművét, s néhány pillanat alatt tényleg minden semmivé vált, minekutána évtizedekre volt szüksége annak létrejöttéhez, és nem akarta egy olyan utókorra hátrahagyni, amely semmiképpen nem szolgált arra rá. Az a borzalmas feltevés, hogy mint oly sok hozzá hasonlót, csak halála után ismerik el, kihasználják és híres lesz, vívmánya, melyet igazán sokkal többre becsült, mint mindazt, amit az adott területen elgondoltak és leírtak, megsemmisítette őt. Bécs városa, ahogy végezetül a cédulára írta, fennállása óta zseniális öngyilkosainak műveiből él, és ő nem akar tagja lenni ennek a zseni-láncolatnak.