Bihari Mihály: Magyar Politika 1944-2004 433-437. old. Osiris Kiadó Bp. 2005

 

A demokrácia modelljei és a magyar elitdemokrácia

A másik kihívás a kialakult magyar demokrácia felé az, ha az elitdemokrácia legitimáci­ós alapjául szolgáló két tényező vészesen meggyengül: nevezetesen egyrészről a politiku­sok relatíve jó teljesítménye, döntéseik elfogadottsága, másrészről a szociális érzékük és politikai felelősségtudatuk, s a politikai elit - az elitdemokrácia nagy kísértésének en­gedve - tartósan elszakad és izolálódik a társadalomtól.

 

A modern demokráciáknak sokféle típusa és modellje alakult ki, amelyeket elsősor­ban a kialakult szervezeti és intézményrendszer, a rájuk vonatkozó jogszabályok és jog­intézmények értékelése alapján szoktak csoportosítani. A csoportosítások során leg­alább ennyire fontos a demokráciatípusokat a társadalom igényei, az adott társadalom­ban domináns politikai kultúrának való megfelelés és az adott demokráciatípusnak a társadalom részéről elismert legitimációs elve szempontjából osztályozni.

 

A társadalom számára "kínált" és igényei alapján kialakuló fő demokráciatípusok:

1.  A résztvevő (participatorikus) demokrácia, amely a politika alanyainak többnyire szervezett, de gyakran spontán és mindenképpen tömeges részvételére épít. Együtt al­kalmazza a közvetlen és a közvetett demokrácia intézményeit. Ebben a demokráciatí­pusban az állampolgárok politikai aktivitása és részvétele magas. A rendszer legfőbb le­gitimációs elve a részvétel.

2.A gondoskodó (paternalista) demokrácia, amelyben érvényesülnek a politikai elit ki­választására vonatkozó demokratikus elvek, jól képzett, professzionális politikai veze­tőréteg működik magas szociális és politikai felelősségtudattal anélkül, hogy igényelné a tömegek részvételét a politikai életben. A társadalom túlnyomó többsége el is fogadja az aktív és professzionális politikusok működését, a politizálást a társadalmi munka­megosztásban tőle elkülönült szférának és tevékenységnek tartva. A választók nagy ré­sze a "gondoskodó" politikai elit társadalmi felelősségérzetében bízva "ráhagyja" a poli­tizálást a pártokra és vezetőikre, amíg szociális biztonságát és a társadalmi "békét" biz­tosítják számára. A rendszer legfőbb legitimációs elveit a politikai elit relatíve magas szociális érzékenysége és a szociális biztonság, a tartós társadalmi béke jelenti.

   3. Az elitdemokrácia hasonlít a gondoskodó demokráciához, de ebben a professzionális politikai elit megakadályozza a tömegek aktív részvételét a politikai életben. A hivatá­sos politikusok, a politikai szakértők és döntéshozók uralják a politikai életet, a politi­zálás csak a politikai szervezeteken belül zajlik, féltékenyen őrködnek a politikai szféra autonómiája és elkülönültsége felett. A laikus politizálás lehetőségét lényegileg kizár­ják (visszahívás, népszavazás, népi kezdeményezés stb.). A közvetett demokrácia abszolutizálásával a laikus választói tömeg politikai részvétele a 4-5 évenkénti választá­sokra (ezért nevezik "egynapos" vagy "urnademokráciának") szűkül le, a közbeeső idő­re a politikai elit tagjai "zsákmányként" elnyerik a politizálás privilégiumát, a politizá­lást a politikai eliten belül tartva. Ennek a demokráciatípusnak a legitimációs alapja elsősorban a profi politikusok  jó teljesítménye és az alacsony politikai részvételi igény.

4.  Az "irányított" és korlátozott demokrácia csökevényes, átmeneti hatalmi rendszer, amely előbb vagy utóbb a diktatúra vagy a demokrácia valamilyen típusa felé mozdul el. Nevezik (például Adam Michnik) "maskara demokráciának" is, vagy Ágh Attila kifeje­zésével "demokratúrának", amelyben lényegileg minden fontos demokratikus jog és in­tézmény létezik, látszólag érvényesül is a demokrácia (nincsenek szoros jogi és intéz­ményi korlátok, mint a diktatúrában), de valójában semmiről sem döntenek demokrati­kusan. A demokratikus eszközökkel lehet ugyan élni, de eredményt elérni nem lehet. Lényegileg háttérben maradó gazdasági oligarchiák és velük összefonódó politikai cso­portok uralják a politikai életet. Ez a rendszer alacsony legitimációs fokkal működik.

5.  A laissez faire, laissez passer, "ráhagyó" demokrácia, amelynek ereje a hatalmi intézmé­nyek, folyamatok és eljárások nagy szabadságában és állandó jellegű átalakulásában és az így kialakuló dinamikus vagy processzuális egyensúlyban van. A rendszer legitimációját a nagyfokú változatosság, az alternatívák nagy száma és a rendszer változékonysága adja.

Az ismertetett modern demokráciatípusok nem egyenlő értékűek de mindegyik mű­ködőképes, átalakulnak és átmennek egymásba, variánsokban kombinálódnak.

 

Az átmenetet követően kialakult és az elmúlt tíz évben stabilizálódott magyar de­mokrácia leginkább az elit típusú demokráciának felel meg. Az elitdemokrácia szervezeti és intézményi biztosítékai a magyar demokrácia kialakult rendszerében:

1.  A köztársasági elnök közvetett választása, az aktuális parlamenti többségi párt veze­tői számára fenntartott kijelölési jog formájában. A társadalom ki van rekesztve az ál­lamfő személyének megválasztásából. A köztársasági elnök megválasztása tehát nem is a parlamenti, hanem a mindenkori parlamenti többség szigorúan őrzött jogosítványa, politikai zsákmánya, amelyet távol tart mind a jelölés kiszélesítésétől, mind a választó­polgárok döntési jogától. Ez alacsonyabb legitimációt ad a köztársasági elnök személyé­nek és be is szűkíti politikai szerepvállalását.

2.Az  Alkotmánybíróság példátlanul széles hatásköre nemcsak kínálta, hanem bizonyos mértékben kötelezővé is tette, hogy az eléje vitt politikai konfliktusokat alkotmányér­telmezés vagy alkotmányos értékelés formájában jogi konfliktusokká alakítsa át, és oly­kor aktívan beavatkozzon a politikai életbe. Az alkotmánybírák kiválasztása egy szűk parlamenti ad hoc bizottság kizárólagos joga, választásuk a mindenkori parlament jogo­sítványa. A többcsatornás jelölést a politikai elit mind ez idáig elutasította. Ezen szabá­lyok alapján az alkotmánybírák kiválasztása és az Alkotmánybíróság hatáskörének meg­határozása a szűk parlamenti pártelitek féltve őrzött jogosítványa, amelyből minden külső kontrollelem ki van zárva.

3.  A kormány megdönthetetlensége és a kormányfő kiemelkedően domináns szerepe a kormányzati apparátusban lényegileg megszüntette a kormány parlamenti ellenőrzését, és inkább beszélhetünk a mindenkori kormányzati többség uralmáról a parlament fe­lett, semmint a parlament kormány feletti ellenőrzési jogairól. A kormány lényegileg "pártkormány", amely a pártvezetők döntéseit és kompromisszumos megoldásait ala­kítja át kormányzati elképzelésekké, és a pártdöntéseket a kormányon és a parlamenten keresztül etatizálják és legalizálják, vagyis alakítják át jogszabályokba foglalt állami döntésekké.

4.Az Országgyűlés elnökének nem kellően szabályozott jogköre - minden parlamenti és alkotmánybírósági fék ellenére - lehetővé teszi, hogy a parlament a kormányzó pártot kiszolgáló szervezetéként működjön, akár a parlamenti munkarend átalakításával, a házszabály félretételével is.

5.  A parlamenti bizottságok szerepe háttérbe szorult, s azok hatáskörének és szerepé­nek komoly erősítésére - az éppen ellenzékben lévő képviselőket leszámítva - nincs ko­moly igény a politikai eliten belül.

6.  A parlament jogkörébe tartozó közjogi méltóságok és vezetők jelölése és megválasztása féltve őrzött jogosítványa a politikai elitnek anélkül, hogy bármilyen szakmai, társadal­mi vagy testületi jelölési jogot vagy ellenőrzési lehetőséget biztosítana. E körbe tartozik a legfőbb ügyész, a Legfelsőbb Bíróság elnöke, az Állami Számvevőszék elnöke és he­lyettesei, a Nemzeti Bank elnöke, az országgyűlési biztosok és a médiakurátorok. Ezek a kinevezési jogok szigorúan őrzött jogosítványai a parlamentnek, kiegészülve a kor­mányfőt és a kormányzati apparátust megillető kinevezési jogokkal, így az APEH elnö­kének kinevezése stb. A politikai elit láthatóan semmiféle társadalmi beleszólást vagy kontrollt, alternatív vagy többcsatornás jelölést nem kíván biztosítani azokban az ese­tekben sem, amikor az egyébként lehetséges lenne.

7.  Az elitista demokrácia működését erősíti a népszavazás és a közvetlen demokrácia egyéb intézményeinek a szabályozása a magyar alkotmányos rendben. Az Alkotmánybí­róság határozatával megtiltotta az alkotmány "burkolt módosítására irányuló" nép­szavazási kezdeményezéseket. A politikai-parlamenti elit - 1990 és 1997 között - több esetben erre hivatkozva utasított el népszavazási kezdeményezést. A közvetlen demok­rácia intézményei nem tudtak megerősödni a képviseleti demokrácia mellett.

8.  A mindenkori kormányzati többség monopolizálta a  privatizációs döntések meghoza­talát, a privatizáció révén a tulajdoni szerkezet átalakítását, a magánosítás folyamatát. A privatizációs politika mindegyik kormány esetében a támogató politikai osztály és kli­entúra kiépítésének célját szolgálta, távol tartva a tágabb szakmai, társadalmi ellenőrzés érvényesülését a privatizáció felett.

Az elitdemokráciát erősítő társadalmi összetevők

A magyar társadalom tagjainak politikai kultúráját és magatartását az évszázadok során kialakult mentalitások, a politikáról való vélekedések, várakozások és igények határoz­zák meg. Az évszázadok során kialakult politikai kultúra néhány markáns jellemzője in­kább megfelel az elitista demokráciának, semmint a tömegrészvételen alapuló résztve­vői demokráciának. Az elit típusú demokráciát erősítő összetevők a magyar társadalom politikai kultúrájában:

1.   Rendkívül alacsony és tartósan alacsony részvétel a politikai életben. Az alacsony részvételi igényt mutatják az eddigi választások és a népszavazások egyaránt. Tartósan alacsony a politikai szervezettség foka, a politikai pártok és a politizáló civil szervezetek tevékenységébe való bekapcsolódás.

Az alacsony részvételi igény ellenére rendkívül magas a társadalom verbális átpoliti­záltsága. A mindennapi életet nagy erővel és terjedelemben szövik át a politikáról folyta­tott verbális megnyilatkozások, eszmecserék, viták és a verbalitás szintjén vállalt konf­liktusok. A magas fokú és tömegesen elterjedt verbális politikai aktivitás azonban nem csap át az érdekeket és a politikai akaratokat integráló, artikuláló és érvényesítő politi­kai aktivitásba.

3. Tömegesen elterjedt attitűd a politikától való távolságtartás, a politika és a politiku­sok általánosságban való negatív megítélése, az eltérő politikai beállítottságú politi­kusok és közszereplők rendkívül lesújtó minősítése.

4. A társadalom politizáló csoportjait és a politikai elit tagjait a konfliktusok tárgyalá­sok révén, kompromisszumok formájában történő feloldása, a sokszereplős tárgyalásos demokrácia helyett a konfliktusélezés, a sérelmi politizálás, az ultimátumot megfogalma­zó és diktáló tárgyalási mód, a feltétlen és minden áron való győzelemre törekvés jel­lemzi.

5.   Tömegesen kialakult és elterjedt védekező beállítódás "a távolságtartó vagy szemlélő­dő realizmus" (Babits Mihály) az angolszász típusú "fogjunk össze és oldjuk meg" he­lyett, ami megoldatlan csapdahelyzetek állandósulásához és szaporodásához vezetett.

6.   Az alacsony fokú kompromisszumképesség politikai mintaként jelenik meg a politiku­sok magatartásában és válik a tömegekben a politikai szocializáció révén elsajátított egyéni politikai beállítódássá.

7.   Az állam és a politika megvetése és a tőle való távolságtartás együttjár egyfajta pa­ternalista igénnyel, az "oldják már meg", "mondja már meg valaki, hogy mit tegyünk" tö­megesen elterjedt alapállásával.

8.   Ebből a beállítódásból következik, hogy a politikai elit és a politikai rendszer legiti­mációs alapja nem a konfliktuskezelő tárgyalások és kompromisszumok sorozata és az azokban való részvétel, hanem a politikusok által vállalt és olykor végletessé merevített konfliktusok és azok kiélezése, az "ellenség" sikeres legyőzése, végleges kiszorítása a hatalomból, a "barát" bevonása a "bratyizó demokrácia" (Veres Péter kifejezése) kereté­be. A társadalom a politizáló elit vezetőitől a "barát" vagy "ellenség" (Carl Schmitt) szem­benállását és elhatárolódását tanulja meg.

9.   Erős az igény a társadalom tagjaiban az iránt, hogy az új politikai és kormányzati elitek leplezzék le a korábbi kormányzati elitek bűneit - mert a politika eleve bűnös és piszkos tevékenység -, az új politikai vezetésben pedig nagy a késztetés a triumfálásra, az előző kormányzati elit megbüntetésére, örök kisebbségben tartására. A kormányzati hatalom nemcsak az ország kormányzására szolgál, hanem a legyőzött, megelőző kor­mányzati apparátus megbüntetésére, megregulázására is.

10.  Ez a politikai kultúra kedvez a váteszek, az érzelmi alapon politizáló, az ideológiai elhivatottságtól túlfűtött, küldetést teljesítő politikusok előtérbe kerülésének, a mo­dern proskribálóknak, a politikai "ítészeknek", "számonkérőknek".

11.  A racionális és tárgyszerű politizálással szemben a politikai kultúra erős érzelmi telítődése a hiperaktív politikusok kiválasztódásának kedvez. A politikai "vezér" iránti tár­sadalmi igény kedvez a monokratikus (egyszemélyes) pártszervezet, a "vezérelvű" kor­mányfői hatalom létrejöttének és megerősödésének. Ennek kielégítésére szolgál az erő­sen hierarchikus hatalmi struktúra, a döntési hatáskörök centralizálása, a szervezeti konformitási és a vezérhez fűződő lojalitási kényszerek felerősödése, a vezetők félelme az újrajelölés, az újbóli kinevezés elmaradásától. Ennek elkerülése érdekében saját poli­tikai szervezetük és választóik tömegigényét, az érzelmi politizálásából fakadó várako­zásait igyekeznek kielégíteni.

Anélkül, hogy a magyar társadalomban viszonylag szélesen elterjedt politikai attitű­dök és politikai kultúrák jellemzését folytatnánk, megállapíthatjuk azt, hogy tömegesen terjedtek el olyan politikai igények a társadalom tagjaiban, amelyek sokkal inkább kedveznek az elitdemokrácia modelljének, annak megszilárdulásának, mintsem a demok­rácia más modelljeinek.

Természetesen a demokrácia egyes modelljeit nem lehet felülről bevezetni, rákény­szeríteni a társadalomra, vagy "kényszerdemokratizálás" alapján intézményesíteni vala­milyen alkotmányos és demokratikus modellt.18 Azt hiszem, érdemes megszívlelnünk Rousseau tételét, amikor azt írja  A társadalmi szerződésről című művében "Ha volna nép, amely csupa istenből állna, az a nép demokratikus kormányzat alatt élne. Az emberek­nek azonban nem való ilyen tökéletes kormányzat."19

Rousseau, aki a demokrácia egyik legnagyobb elkötelezettje volt, tudta jól, hogy a de­mokráciát nem elég jogszabályokban és intézményekben, szervezetekben megalkotni, intézményesíteni és bevezetni, hanem ahhoz a demokrácia intézményét, - Bibó István szavaival élve -  "a szabadság és egyenlőség technikáit" működtetni képes politikusokra és állampolgárokra is szükség van. Mégpedig olyan politikusokra és állampolgárokra, akik tömegméretekben a demokratikus politikai kultúra összetevőit, beállítódásait, vi­takultúráját, reagálási képességeit, kompromisszumhajlandóságát, stílusjegyeit és mo­rális kötöttségeit hordozzák magukban.

 

18  A "kényszerdemokratizálás" ismert és olykor sikerhez vezető út volt a totalitárius rendszerek külső erők általi legyőzése után. Így például a fasiszta Németország veresége után a Német Szövetségi Köztár­saság létrehozása és belső politikai rendszerének kényszerdemokratizálásakor vagy Japán új hatalmi-po­litikai rendszerének "bevezetésekor" a második világháború után. A kényszerdemokratizálás sikertelen­ségeiről és buktatóiról lásd Jacques, Martin: Üzemképtelen demokrácia. A Nyugat vizitkártyáját nem mindenütt fogadják szívesen. Fordította: Nádori Attila. Élet és Irodalom, 2004. július 23. A cikk először a
londoni The Guardianban jelent meg.

19  Rousseau, Jean-Jacques: A társadalmi szerződésről avagy a politikai jog alapelvei. [1762]. In J.-J. Rousseau: Értekezések és filozófiai levelek. Budapest, 1978, Magyar Helikon Kiadó, 533.